Tempósan közelednek a választások, mi pedig próbáltunk rendet rakni a fejünkben. Nem is az a kérdés, hogy kire kell szavazni, hanem az, hogy mi fog vajon történni április utáni hónapokban.
Legyünk pesszimisták, vagy inkább szkeptikusok? Csak csak szívjunk fel egy adat hópiumot?
Az AI remek dolog… főleg költségcsökkentésre, miközben a szoftvereikbe gombamód szaporodnak az „intelligens” funkciók, amik vagy tényleg segítenek, vagy csak feldobják a hibaüzenetet egy mosolygós ikonnal, vagy értetlenkedős válaszokkal.
Persze mindig az derül ki, hogy a spórolás lehet a mérlegen pozitív, de a végfelhasználók azok, akik a leginkább megszívják, mert nekik jut a félkész chatbot, az eltűnő funkció, a lassabb ügyintézés és a „dolgozunk rajta” státusz, miközben az ár marad, sőt néha még nő is.
Ez van.
A CES kapcsán arról ment a vita, hogy a technológiai ipar láthatóan minden évben rátesz még egy lapáttal az értelmetlen csodákra – kütyük, amik beszélnek, mérnek, rezegnek, előfizetést kérnek, és olyan lelkesedéssel magyarázzák, miért nélkülözhetetlenek mintha az emberiség eddig egy tompa kanállal keresett volna vizet a sivatagban.
A beszélgetés végére nagyjából arra jutottunk, hogy a jövő vagy elképesztően okos lesz… vagy rettenetesen túlbonyolított és érthetetlen.
A remote munka papíron a modern ember mennyországa: pizsama, kávé, nincs ingázás, nincs small talk a liftben — a valóságban viszont sokaknál inkább egy lassú szociális elsivatagosodás, ahol a „csapatmunka” egy 3×3 pixeles Teams-fej egy lefagyott webkamerában, a „gyors egyeztetés” három naptármeghívó és két hét várakozás, az „irodai hangulat” meg egy mosógép centrifugája a háttérben, miközben próbálsz úgy tenni, mintha ez ugyanaz lenne, mint amikor tényleg ott ülsz más emberekkel egy térben.
Az emberi interakcióból aszinkron folyamat lesz, és hiába „rugalmas” a rendszer, ha közben eltűnik belőle a spontán kérdezés, a közös röhögés, meg az az érzés, hogy nem csak egy Jira-sorszám vagy egy Slack-avatar vagy.
A végén már nem az a kérdés, hogy iroda vagy remote, hanem hogy mikor lett a szabadságunkból egy jól csomagolt, ergonomikus kalitka.
Arról beszélgettünk, hogy már ott tartunk, hogy egy rajzolt fejű, mesterségesen gagyogó program ül a Twitch-en, begyűjti a feliratkozásokat, a nézők meg lelkesen fizetnek neki, mintha a szomszéd gyereke streamelne, csak itt még köszönni sem tudsz neki a lépcsőházban, mert nem létezik
És közben mi, öregek, ülünk, nézünk, és próbáljuk feldolgozni, hogy a jövőben már nem az embereknek, hanem a szoftvereknek adunk zsebpénzt társasági élet címén. 🫣
Heti adásunkban azon gondolkoztunk, hogy vajon mennyi értelme van még a szoftvergyártóknak PC-only szoftverekben gondolkozni akkor amikor már egyre több és többfélébb mobileszközökkel rohangálnak a userek.
És amúgy ezek a userek köszönik jól vannak és nincs jelenleg igényük számítógépre. 🫢
Vannak hírek, de nincs igazság? Vagy van igzság, de minden szubjektív? Mit tehetünk akkor, amikor nyitott elmével rohanunk az AI erdőbe…?
Elég egy gombot megnyomni és már úgy érezzük, hogy megvan a tudás – miközben valójában csak annyi történik, hogy a gondolkodást kiszervezzük a gépnek. Aztán csodálkozunk, hogy nem ragad meg semmi.
Hiszen amit nem izzadsz ki, az nem marad meg, pontosan úgy, ahogy attól sem leszel izmos, ha más emel helyetted súlyt…
